Hóman Bálint: A történelem útja. Válogatott tanulmányok (Millenniumi magyar történelem - Historikusok, 2002)
Uralkodók - Zsigmond király
szereplői. A három nemzedék egy egész század képviselője volt, a nápolyi győzelmes bevonulás és Nándorfehérvár 1456. évi visszafoglalása közt eltelt századé, mely válaszfalként és összekötő korszakként ékelődött két egymással merőben ellentétes világ, más eszméknek, ideáloknak és célkitűzéseknek hódoló két világtörténeti korszak, a lovagkor és a reneszánsz közé. Ennek az átmeneti, vajúdó korszaknak volt reprezentánsa maga Zsigmond király, a prereneszánsz nemzedék egyik legkimagaslóbb alakja. Zsigmond egyéniségében világosan felismerhetők a megelőző korból, nagyapjától átöröklött lovagi vonások. Sokszor bizonyított személyes bátorsága, sőt vakmerősége, a lovagkirályokra jellemző nyájas bőkezűsége, a lovagkori eszmék - keresztes hadjárat, hitvédelem, az egyház egységének szolgálata, a nőtisztelet - iránt való lelkesedése, a lovagi életformák - pompás udvartartás, lovagi tornák - kedvelése, Szent Lászlónak, a magyar lovagkirály eszményképének nála is megnyilvánuló tisztelete egytől egyig lovagi gondolkodásra vallanak. Politikájában már a reneszánsz morál nyilatkozott meg. A lengyel királlyal szemben követett ravasz és kétértelmű eljárása, melynek során a litván függetlenség előkészítésével egyenesen hitszegést követett el a hozzá bizalommal és barátsággal közeledő Ulászlóval szemben, és éppígy az angol királlyal a franciák ellen kötött szövetsége, mikor alig pár hónappal előbb még Párizsban hangoztatta barátságát, igazi reneszánsz politika volt. Az ébredő reneszánsz szelleme jutott kifejezésre erkölcstelen életmódjában, kétes szerelmi kalandjaiban, másrészt pedig művészet- és tudományszeretetében is. Ezeket az átmeneti korok eszméinek és erőinek forrongására és kiegyensúlyozatlanságára visszavezethető lelki kontroverziákat végletekig fokozta Zsigmond csapongó fantáziája, szertelen indulata és határtalan könnyelműsége, egyéniségének, lelkének egész sajátos alkata. A 14. század eleje óta tüneményes gyorsasággal emelkedő, de a IV Károly kori kulmináció után éppoly hirtelen hanyatlásnak indult luxemburgi Arlonház utolsó sarjadékai—Vencel, Zsigmond, Jodok és Prokop - tagadhatatlanul szép tehetséget és sok fejedelmi erényt örököltek őseiktől. A személyes bátorság és kedélyes közvetlenség mellett mindegyiküket pazar bőkezűség, a fejedelmi pompa és finomabb élvezetek szeretete, a tudomány és művészet iránt való érzék, nagystílű tervek iránti fogékonyság jellemezte. Ezek az egyéni tulajdonságok magyarázzák meg híveik egy részének minden körülmények közt kitartó ragaszkodását, maguknak a fejedelmeknek lelkes állásfoglalását egy-egy nagy politikai koncepció mellett, vaskövetkezetességüket a hatalomért való küzdelemben. Másrészről azonban - talán szláv anyáiktól 54