Józan Ildikó - Kulcsár Szabó Ernő - Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): Az elbeszélés módozatai. Narratív és identitás (Osiris könyvtár - Irodalomelmélet, 2003)
Eisemann György: „Elmondom, ahogy megértem”. A forradalom elbeszélése Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényében
nek-élőnek látott nyelvet sem tekintette az emberek közötti megértés közegének. A nyelv eszerint nem megszólaltatta, hanem elhallgattatta a szubjektumot és elnyomta benne a másikkal való „együttérzés” képességét. Látható, e teóriában a szubjektum identitása és a rendelkezésére álló nyelven való megnyilvánulása kizárja egymást. S noha kifejeződik az önazonosság (vágyának) elve és kimondásának szándéka, ebben az összefüggésben csak az elidegenedett társadalom - „birtokviszonyok” által - mechanizált jelentésrendje tűnik reprodukálhatónak. Megállapítható mindenesetre, hogy a nyelvet, a szubjektumot, a kölcsönös megértést illető hasonló kérdésfeltevések mélyen áthatják a romantika korszakát, s a későbbi folyamatok alapdilemmáihoz is tartoznak — kapcsolatuk átértékelései a modernség egyes szakaszainak paradigmatikus rangú változatait képezik. A romantikus elméletekben - Rousseau második értekezéséhez hasonlóan - tehát akkor sejlik fel valamiképp nyelv és én kapcsolatának problémája, amikor maga a romantikus szubjektum és önkimondásának igénye megszületik. Sőt, a kettő diszharmóniájának érzete is megfogalmazódik valamiképp. Pontosabban: kialakul a készen kapott (elidegenült) nyelvhasználat és a „saját” nyelvvel még nem rendelkező szubjektivitás közti szakadék tapasztalata, mely persze maga után vonja egy „megfelelő” nyelvre találás vágyát.1 De ha a szubjektivitás nem artikulálható bármilyen nyelven, azaz beszédét nem képes önmagához igazítható eszközként használni, akkor épp e tapasztalatban kezd a romantikus én a nyelvhez való viszony függvényének mutatkozni. Akkor is, ha azon a „majdnem elvesztett” (Hölderlin) és költőileg újraalkothatónak tartott nyelven akar megszólalni, amely nem az önmagára találás, hanem a végtelen sóvárgás és „keresés” (befejezhetetlen megértés) közegének bizonyul. A fentebbi problémákra adott válaszkísérletek - Rousseau értekezésénél maradva - egy virtuális állapot megrajzolásával konkretizálódnak. Emlékeztetőül: a két hallgatás (a természeti nyelvnélküliség és a társadalmi nyelvidegenség) között Rousseau feltételez egy közbülső stádiumot, a kommunikáció aranykorát, amelyben még érvényesülhetett a beszélő képessége a másikhoz való affektiv viszonyulásra. Ezt a nyelvet természetesen költői nyelvnek tartotta; hajlékony intonációval, ritmussal, zeneiséggel, gazdag metaforikával jellemezte, mely a familiáris ünnepeken 174