Kardos András - Radnóti Sándor - Vajda Mihály szerk.: Diotíma. Heller Agnes 70 születésnapjára (1999)
Radnóti Sándor: Majd emlékezni jó lesz (Variációk a művészet vége témájára, idézetek és széljegyzetek)
a mindenfajta szolgálattól emancipálódni akaró esztétikai művészetre vonatkozna, amely a Hegelt megelőző nemzedékben szilárdult meg, s nem is annak a végére, hanem az esztétikai művészet a művészet vége utáni művészet, olyan művészet, amely „a maga végének a kompenzációja”. 9. „De helytálló lehet az ellenkező irányú értelmezés is: a romantikus művészet az, ami különösen eltűnőfélben van. Amikor az életben a próza váltja fel a költészetet, és amikor eltűnik a nagyság, mivel az egyén szabadsága megrövidül, tekintve hogy mindenki szabad, akkor talaját veszti a szenvedély, a szubjektivitás és a teljes önfeledtség. Az »Innerlichkeit«, a szubjektivitásnak ez a másik fajtája, amely folyamatosan a lélek »benső tereinek« építésével foglalkozik, inkább emlékezésre és reflexióra szólít fel, jobban szereti a dolgozószoba csendjét, mint a harcmezőt - legyen az bár a hadseregek összecsapásának színhelye vagy a szerelem harcmezeje. Vajon van-e a prózának művészete? Hegel szerint nincs. Az élet prózája mindenesetre nem a szépművészet forrása.” Ennek az értelmezésnek akkor lehet aktualitást adni, ha számba veszszük, hogy a mai művészetben az „élet” és a művészet ellentéte nagymértékben redukálódott. Számos irányzat (például a képzőművészeti, irodalmi vagy zenei minimalizmus) a határok relativizálására törekszik, ami homlokegyenest ellentétes a határok megvonására, kidolgozására és őrzésére irányuló két évszázados fő törekvéssel. A mindennapi élet prózájához való közelítés egyetlen alapjától fosztja meg a kedély történeteként felfogott romantikus művészetet, attól, amelyből végtelen külső, empirikus tágasságát kibontakoztatta, hogy mindez az életben föllelhető gazdagság csak a művészies benső visszfénye. Hegel ezt mondja: ,A benső ebben a viszonyban, ilyképpen a végletekig kiélezve, a külsőlegesség nélküli megnyilvánulás, amely láthatatlanul mintegy csak önmagát hallja, hangzás mint olyan tárgyiság és alak nélkül, lebegés a vizek felett, zengés olyan világ felett, amely a maga heterogén jelenségeiben és jelenségein a lélek eme magábanvalóságának csupán visszfényét veheti fel és tükrözheti vissza.”12 De ha a bensőség reflexióra és emlékezésre szólít fel, akkor nem lehet-e éppen ez a művészet végének művészete? Ezzel térek vissza József Attilához. Egy történelem utáni állapot, amelyben az ember fő tevékenysége a játék és az emlékezés, nem azonos a mindennapi élet prózájával. Hamannt megfordítva, az időknek nem a kezdetére, hanem végezetére helyezve a költészetet, mint az emberiség anyanyelvét, a művészet vége az originalitás, maradandóság és „nagyság” értelmében vett műalkotások végét és ugyanakkor számos életszféra átesztétizálását jelentheti. A játék és emlékezés maga válik művészi tevékenységgé. Az emlékezéssel a műit művészete eredeti igazságát és elevenségét elveszítve képzetünkbe tevődik át, és magában ebben az áttételben, az igazságok pluralizálásában van a játékosság, méghozzá a lekicsinyítés, a diminúció formájában. Ennek az egyszerre pozitív és negatív utópiának a kulcskérdése, hogy meddig tartható fenn az emlékezés a magaskultúra mnemotechnikai gya12 Hegel: Esztétikai előadások. II. köt. 105. o. 432