Kiss Jenő - Pusztai Ferenc szerk.: Magyar nyelvtörténet (Osiris tankönyvek, 2003)
A magyar nyelv története - Az ősmagyar kor
120 I AZ ŐSMAGYAR KOR ómagyar korban zajló tendencia.) Alig néhány példánk van erre a változásra, s azok is csak összességükben mutatják fel a hangváltozások fokozatait, az egyes adatsorokban szinte mindig találunk hiányzó láncszemet: vol- > *voly- > vadzs- (> vagy-) hol > *holy > hodzs ( > hogy) il > ily > ídzs (> így) ul > oly > údzs ( > úgy) Idetartozhat még az azonos etimonra visszamenőjel és jegy, valamint (ha helyes az etimológia) afül ésfigyel szópár. A dezaffrikálódás. A cs-ből depalatalizációval keletkezett cs-k vagy megmaradtak, vagy dezaffrikálódással s-sé lettek. Ezáltal a kései ősmagyar korra kialakult egy cs-ző és egy s-ező nyelvjárás. Egyrészt alapnyelvi cs > cs: csókol, csomó, facsar, öcs. Másrészt alapnyelvi cs > s: ur. cokid > süly ’kelés’; lásd még hős, les. A felszólító módban ez hangkörnyezettől függő változás: mássalhangzó után megmarad a cs: bántsa, tartsa; magánhangzó után s-sé válik: lássa, bocsássa. A cs-ző és s-ező nyelvjárás feltevését török jövevényszavaink is hitelesítik. A török cnek ugyanis a magyarban olykor cs, máskor s felel meg. Egyrészt tör. *calayan > csalán, *ayací > ács. Másrészt tör. * catir > sátor, * burcaq > borsó. A kettős átvételt a tör. *kici > m. kis és tör. *kicin > m. kicsiny is szemlélteti. S ugyanígy a töröks-nek lehet a magyarban cs (les) megfelelése is: tör. * bosat > bocsát, tör. *jimis >gyümölcs. Vagy megmarad azs a tör. *sißrig > sőreg, tör. * sitiik > süllő szavakban. A ű- elnémulása száz százalékos tendencia. A ű- (az interdentális zöngétlen réshang) az ugor korban keletkezett a fgr. szókezdő *s-ből és *s-ből. A ű- az ősmagyar kor folyamán eltűnik: fgr. *serj > ugr. *űere > er ’ér, patak’ fn.; lásd még egér, irt; - fgr. * sáppá > ugr. *űappá > ep(e); lásd még 4? fn., ősz. Aß (a bilabiális zöngés réshang) az ősmagyarban általában megmarad: ur. *ßete > ősm. *ßize > viz; ősm. * ließe > név. Szókezdő helyzetben néhány szóban eltűnik, de labialitását „átadja” a következő magánhangzónak: fgr. *ßitte > ősm. *ßite > Ute > öt. Ez történt az öl szó előzményében is. A kétnyíltszótagos tendencia Ha egy szóban két vagy három nyílt (szótagoláskor magánhangzóra végződő) szótag követi egymást, a magánhangzó a második vagy a harmadik szótagból kieshet. E tendencia a magyar nyelvtörténet egész folyamán - gyors vagy hanyag beszédben mindmáig működik. A HB. hotolm, az ÓMS. fyrolm szavai az ősmagyarban jó ideig még minden bizonnyal őrizték a képzők után álló képzővégi magánhangzót is, tehát így hangozhattak: *%atalomu, *siralomu, s az is valószínű, hogy harmadik szótaguk magánhangzója már az ősmagyarban kiesett. Ugyanígy magánhangzó-kivetés történhetett az -ít képző ősmagyar előzményében, mely VyVtV lehetett. Ekkor léphetett működésbe a kétnyíltszótagos tendencia, s az így keletkezett VytV kapcsolatban a í részleges hasonulással egyrészt zöngétleníti, másrészt saját képzési helyéhez közelíti a y-t: a yt-bőljft lett. így t előtti helyzetbenallofónkéntfeltűnika^(vö. GyS.: tonohtuananac ftanoy'tßänyänakj; R.: tanofit > tanojt > tanít). E tendenciának köszönhető az is, hogy az m már az ősmagyarban ^ és k