Kósa László szerk.: Magyar művelődéstörténet (Osiris tankönyvek, 2006)
3. fejezet. Bertényi Iván: A középkori művelődés
Életmód 111 ban tüzesvas-próbákat ítélnek meg, s a perfolyam során a feleknek állításaikat Krisztus keresztjére letett esküvel kell megerősíteniük. Az egész középkorban számos magyar zarándokol Rómába, Jeruzsálembe. György vitéz a XIV század közepén és Tari Lőrinc 1411 -ben Szent Patrik írországi barlangjába is eljut. De megjelennek (a kialakuló gyakorlat szerint 7 évenként) a magyar zarándokok Aachenben is. (A szentté avatott Nagy Károly sírjához 1357-ben Nagy Lajos király édesanyja, Erzsébet királyné is ellátogat.) Itt további, Jézus Krisztushoz, Szűz Máriához és Keresztelő Szent Jánoshoz kapcsolódó ereklyék előtt is tisztelegnek. De eljutnak magyarországi zarándokok Loretóba (Szűz Mária szülőházához), Bariba (Szent Miklóshoz), Kölnbe (a háromkirályok ereklyéihez), sőt a távoli Compostelába vezető zarándokút egyes állomásaira is. A középkori szokás szerint általában több, egymáshoz közel fekvő zarándokhelyet is felkeresnek. De a külföldi zarándoklatra nem vállalkozók számára is számos hazai kultuszhely állt úticélként rendelkezésre: Szent István és Imre székesfehérvári, Szent László váradi (nagyváradi), a csak 1943-ban szentté avatott, de már a középkorban is tisztelt királylány, Margit nyulak-szigeti (Margit-szigeti), Szent Gellért Csanádi, Remete Szent Pál budaszentlőrinci, Szent Simon zárai nyughelye mellett, jó néhány más szent kultuszhelye várta a bűneiktől szabadulni kívánókat. A már életében szentként tisztelt, magát közvetlenül halála előtt Nándorfehérvár 1456. évi védelmében kitüntető Kapisztrán (Szent) János ereklyéjének újlaki kultusza érdekében a város (nevét viselő) földesura, a környék papsága és lakossága egyaránt összefogott. Egy búcsújáró hely státusa hatalmas vallási-erkölcsi megbecsüléssel járt, a zarándokok elszállásolása, étellel-itallal stb. való ellátása révén emellett nem csekély anyagi előnyökkel is kecsegtetett. Vallásosságuk, esetenként jámbor zarándoklatuk azonban olykor aligha akadályozta meg, hogy nemeseink - mondhatnánk az egész középkoron át - gátlástalanul ne gyújtsák fel velük konfliktusba került szomszédaik udvarházát, jobbágyfalvait, ne öljék meg ellenségeiket. A hatalmaskodó oligarchák olykor megtámadták és kifosztották akár az utazó főpapokat is. A Károly Róbert ellen merényletet megkísérlő Zách Felicián teljes rokonságát halálra ítélik, a buzgón vallásos Nagy Lajos király első nápolyi hadjáratán (1347-ben) politikai megfontolásokból justizmorddal öleti meg a vele rokon Durazzói Károly herceget. A XIV és a XV században egyes kolostorok egyházfegyelme a mélypontra süllyed, ugyanakkor a XIV században eretnek flagellánsok önostorozó menetei tűnnek fel az ország útjain. A XV századi reneszánsz gondolkodás, egyes hittételek figyelembe nem vétele az ország főpapjai sorában sokkal jobban terjed, mint a világi főurak között. A XIV század elején (1304 táján) Károly Róberttel szemben ellenséges budai polgárok - Lajos nevű papjuk vezetésével - nemcsak Károly Róbert királyra és híveire mondanak átkot, hanem még a római pápát is kiátkozzák, ami a zűrzavaros időkben az egyházi fegyelem komoly lazulását mutatja még akkor is, ha később e tett büntetése nem marad el. Zsigmond korában egyes oklevelek arengáiban (elméleti fejtegetéseiben) a vallásos hangvételt tompítja a forgandó szerencse, a „bo