Sarkadi Imre: A gyáva. Kisregények és elbeszélések (Millenniumi Könyvtár, 2001)
Utószó (Osztovits Szabolcs)
UTÓSZÓ SARKADI IMRE (Debrecen, 1921. augusztus 13.-Budapest, 1961. április 12.) a háború utáni próza- és drámairodalom jelentős alakja. Korának gyermeke, aki egyszerre lázad a személyiség akár önpusztító jogaiért is, és hirdeti az erőszakkal megteremtett közösségben önmaga jövőjét megtaláló embert: a hatalom kitüntetettje és kitaszítottja: háromszor kap József Attila-díjat, harmincnégy esztendősen Kossuth-díjas, majd néhány év múlva segédmunkás; értelmiségi körök alkoholmámoros éjszakáinak elmaradhatatlan alakja és a szocialista tervgazdálkodás tudósítója. Életműve egyszerre kapcsolódik a kortárs világirodalom újító törekvéseihez, néha meg is előzve őket, és gyökerezik mélyen a magyar literatúra hagyományaiban. Alkotásai politikai vitákat váltottak ki, tudós tanulmányok ihletői voltak, majd a gyors feledés homálya borult rájuk. A debreceni református kollégiumban eltöltött diákévek után a város egyetemének jogi karára iratkozik. Ambíciói legfeljebb a „mezei jogász” cím megszerzésére irányulnak, hiszen már 1942-től különböző helyi újságoknál dolgozik. 1946-ban Budapestre költözik, a Szabad Szó munkatársa és szerkesztője, írásai megjelennek a Válasz-ban. Dolgozik a filmgyárban dramaturgként, 1953-ban Balmazújvárosban általános iskolai tanár, a következő esztendőben a Csillag szerkesztő bizottságának tagja, majd az Irodalmi Újság munkatársa. 1955-től két éven keresztül a Madách Színház dramaturgja. 1956-ban elutazik a cannes-i filmfesztiválra mint a Körhinta ötletadó novellájának szerzője. A forradalom után egyszerre számít felkelőnek és megalkuvónak. A megoldhatatlannak tűnő erkölcsi dilemmák, a család örökletesnek hitt betegsége elől - máig tisztázatlan körülmények között - a halálba menekül. Bár korábban is jelennek meg írásai, Sarkadi 1947-ben robban be az irodalmi életbe, s a rákövetkező év novelláival együtt ez a két esztendő prózaírói munkásságának egyik legértéke-222