Thuküdidész: A peloponnészoszi háború (Sapientia humana, 1999)
Második könyv
51-54. Caput vényeket egyaránt kezdték semmibe venni.27 A temetések addig szokásos rendjét is a teljes zűrzavar váltotta fel; mindenki úgy temette el a maga halottját, ahogy éppen tudta. Sokan, akik nélkülözték a szükséges eszközöket, mert előzőleg már annyi halottjuk volt, olyan szemérmetlen módon jártak el, hogy azokra a máglyákra, amelyeket mások emeltek, azokat megelőzve a maguk halottját helyezték rá és égették el, sőt, némelyek másnak a már lobogó máglyájára dobták rá a magukkal hozott holttestet, majd elsiettek. 53. Avárosban a járvány következtében más téren is egyre inkább lábbal tiporták a törvényeket. Az emberek egyre bátrabban adták át magukat az eddig titkolt élvezeteknek, látva, hogy milyen gyorsan változik a szerencse, hogyan halnak meg egy pillanat alatt a gazdagok, s ülnek be javaikba azonnal olyanok, akik addig teljesen nincstelenek voltak. Ezért úgy vélték, hogy minél lázasabban, minél féktelenebbül élvezkedve kell hajszolniuk az örömöket abban a hitben, hogy életük és vagyonuk egyaránt csak egy pillanatig az övék. Senki se volt hajlandó előre áldozatot hozni valamely nemesnek vélt ügyért, mert nem volt benne biztos, hogy nem pusztul-e el, mielőtt célját eléri, s csak az számított üdvösnek és hasznosnak, ami a percnyi örömöt s annak meghosszabbítását ígérte - mindegy, hogy milyen áron. Már senkit sem tartott vissza sem az istenektől való félelem, sem az emberi törvény, s mivel látták, hogy mindnyájan egyformán pusztulnak, úgy gondolták, mindegy, hogy valaki kegyes volt-e, vagy sem, és senki sem hitte, hogy megéri azt a napot, amelyen bűneiért törvény elé állítják, és elnyeri büntetését. Sokkal inkább úgy vélték, hogy ott lebeg a fejük felett az előre kimondott ítélet, addig kell hát élvezniükvalamit az életből, amíg az le nem sújt rájuk. 54. Ilyen csapás szakadt az athéniakra és tette keservessé a sorsukat, s míg bent a városban hullottak az emberek, kint pusztították a területüket. Ebben a helyzetben nem lehetett csodálni, hogy viszszaemlékeztek arra a jóslatra is, amely az öregek emlékezete szerint egykor így hangzott el: „Dór had támad majd mireánk, és véle a dögvész.” 147