Vági Gábor: Mezőhegyes (1994)
Odabent
oldások azóta is ciklikusan váltakoznak (hol a közös eredmény kap elsőbbséget, hol a tagok jövedelme), tehát már a kezdeti években megjelent. A Törekvő Tszcs, amelynek a tagsága gyakorlatilag csupa mezőhegyesi volt cselédből állott, a legjobb helyi szövetkezetnek számított. Több ízben példaként állították a járás termelőszövetkezetei elé. Előfordult, hogy a Szikra vagy a József Attila Tsz sürgős munkáihoz tőlük kért munkaerőt. Bár a legtöbb földdel ez a szövetkezet rendelkezett, területe 1960-ig csak nagyon keveset változott. 1953-ban innen is kiléptek néhányan, de a tsz ezt viszonylag könnyen átvészelte. Végül Árpádtelepen a végegyházi Szabadság Tsz (tulajdonképpen a negyedik mezőhegyesi szövetkezet) mindnél eredményesebben gazdálkodott. Vezetése stabil volt (elnöke Kossuth-díjat is kapott), s már 1951-ben az ország legelső tsz-ei közt emlegették. Az ötvenes évek első felében azonban még viszonylag jobb szövetkezetekben sem volt sokkal könnyebb az élet, mint az egyéni gazdálkodóké. Fluktuáló tagság, a majorokon belül éles ellentétek egyéniek és tsz-tagok, falusiak és mezőhegyesiek között, hanyag munka, csaknem rendszeres lopások nehezítették a gazdálkodást. A mezőhegyesi termelőszövetkezetekben elért termésátlagok az ötvenes években a Birtok negyven évvel korábbi átlagainak színvonalán ragadtak meg. (Adatok csak a „jó" Törekvő Tsz gazdálkodásáról maradtak fönn - a Szikra és a József Attila Tsz minden irata elégett 1956-ban.) íme néhány emlék ezekről a nehézségekről: Ugye, ki volt tűzve, hogy nem tudom én, erre a tábla búzára mén ennyi és ennyi szuperfoszfát vagy pétisó, ilyen műtrágya. Volt két fiatalember. Azoknak a lófogat kivitte a műtrágyát, és a csatornához közel egy csomóba összerakva letette, hogy majd a két fiatal zsákban, úgy kézzel, kiszórja. De feltűnő lett énnekem az, meg az elnöknek is, hogy milyen hamar begyütt a két fiatal. Nem telt bele két vagy három óra hossza, már begyütt a két gyerek, hogy le van szórva. Alighogy begyüttek, utána nem telt bele egy félóra, már gyünnek, oszt tájékoztatnak bennünket, hogy a hét mázsa formányi - vagy nem tudom én, hány mázsa - műtrágya ott folyik abban a kis csatornában. Drága pénz, ez mindnyájunknak a rovására megy el-elkezdtem ugye mondogatni. Na most, ezek után mi lett - semmi nem lett. Nem tett az elnök semmit. Akkor volt nékünk tizenhat vagy tizennyolc darab fejőstehenünk, meg a tanácstól vagy a legeltetési bizottságtól volt kiadva egy apaállat. Akkor minekünk itten kellő, megfelelő istálló nem volt, viszont Kistompán a régi volt urasági istállót a szövetkezetünk elkapta a battonyai tanácstól hasznosítás céljából. A marhákat kivittük oda, két gondozóval. Még akkor volt olyan melléklakás, hogy a két gondozó ott is kapott lakást. És utoljára a marhákat haza kellett hozni, mert teljesen leestek lábról. Hiába volt takarmány, nem volt, aki megetesse. Mert hát nem voltak képesek fölkelni - egy éjszaka a marhák majd kiordították az istállónak a falát éhen, szomjan, a tej elveszett. És hát hiába vontuk az embereket kérdőre. Ugye, gyütt az egyik közgyűlés, hogy hát mit csináljunk. Kénytelenek leszünk a gondozókat leváltani, vagy pedig, ha nem lesz ember, aki kimén oda, akkor behozzuk a marhákat mihozzánk ebbe a rossz pajtába. Gaztető volt a teteje. Kénytelenek leszünk, mert megdöglenek. Addig civódtunk, addig civódtunk, mikorára a legeltetési bizottságul