Veszprémy László szerk.: Szent István és az államalapítás (Nemzet és emlékezet, 2002)
II. A tudomány műhelyében
netét,6 a Szilveszter-bulla ügye hosszú időre lekerült az egyháztörténet-írás napirendjéről. Egyre nehezebbnek tűnt ugyanis elhárítani a következtetést, hogy mivel a bullahamisítás kétségkívül a harmincas években történt, a Kúriával több ízben is konfliktust vállaló s Tomkóval együttműködő esztergomi érseknek szintén lehetett hozzá köze. A hírhedett falszifikációról utoljára nyilatkozók közül Vizkelety András óvatosan fogalmazva „Habsburg-kezdeményezésre hamisított Pseudo-Szilveszter-bullát” említ,7 Dümmerth Dezső viszont alapvető ellentmondásra hívja fel a figyelmet, mikor a bullát nyomtatásban először közlő Inchoffer Menyhért művének erősen polemikus, nemzeti, már-már Habsburg-ellenes beállítottságát elemzi.8 Az alábbiakban az újabb egyháztörténeti kutatásokra, főként Molnár Antal, Tóth István György és Tusor Péter eredményeire támaszkodva9 - ennek az ellentmondásnak a feloldására teszek kísérletet. Meggyőződésem ugyanis, hogy nemcsak szűkebben vett egyháztörténeti és diplomatikai problémáról van szó. Szent István tisztelete a kora újkori és modern magyar nemzettudat egyik legfontosabb, politikai önazonosságot biztosító eleme. A falszifikált bulla a kultusz történetének csupán egyik összetevője (véleményem szerint vadhajtása), s Pázmány vagy utódai megítélésének inkább árt, mint használ, ha bármilyen megfontolásból megpróbáljuk elkerülni a kérdés tárgyalását. Pázmány és a Szent István-hagyomány Pázmány pályája elején még nem figyelt fel a protestánsok által elhanyagolt Szent István-hagyományban rejlő ideológiai lehetőségre, arra, hogy a zsidó-magyar párhuzamra, a választott nép koncepciójára és a wittenbergi történetteológiára alapozott protestáns nemzetképpel szemben az államalapító uralkodó előtérbe állítása egyfajta katolikus nemzeti identitás kialakítását indíthatná meg.10 A harmincéves háború előtt azonban erre mások sem igen gondoltak. Jó példa erre Balásfi Tamásnak Szenei Molnár Alberttel folytatott polémiája. Szenei, a Jubileus esztendei prédikációhoz illesztett latin nyelvű Appendixben, a loretói „bálványimádás” ellen ragadott tollat, de a vitát jellemző módon nem a magyar érdekeltségű Szent István-kérdésre, hanem a nemzetközi porondon jelentkező Mária-kultuszra hegyezte ki. Mindössze „a pápai sötétség, zsarnokság és a Krisztus elleni cselszövés egyéb példái között” említette egy félmondattal, hogy „a pápa azért küldte Szent Istvánnak az angyali kéz által fabrikált koronát, hogy az később egész Magyarországot Máriához kösse végrendeletével”. Balásfi hosszú és igen szórakoztató értekezésben mutatott rá a „pedagógusnak” titulált Szenei latintudásának hiányosságaira, a latin conjunctivus használatának szabályaira, Bonfini szótárral való olvasásának hasznosságára - de egy szóval sem említette, hogy például István „apostoli királyi” címe valamiféle aktuálpolitikai töltettel rendelkezhetne.11 A század közepének katolikus politikai publicisztikájában12 és énekköltészetében13 viszont már szembetűnő s rendkívül hangsúlyos az István- és a Mária-kultusz tudatos összekapcsolása, az apostoli királyság gondolatkörének egybefonása a protestánsok elleni polémiával. Mind a verses anyag, mind a röpiratok teljes mértékben kihasználják a szentkirálykultuszban és az országfelajánlásról szóló legendában, valamint az apostoli királyság gondolatában rejlő politikai és egyházpolitikai potenciált: e képzetkörök révén lehetséges a nemzetközi Mária-kultuszhoz úgy kapcsolódni, hogy közben a Rómától nagy mértékben független nemzeti egyház dicsőíttessék, illetve a protestáns eretnekek ellenében fellépni úgy, hogy a Habsburgokkal szemben is érvényesüljön az önálló magyar államiság igénye. Nyilvánvaló, hogy a két határpont, az 1610-es évek vége és az 1650-es évek eleje között keresendő az a fordulat, amelynek során létrejött az ideológiai összetevőknek ez a rendkívül hatékony, több társadalmi réteget is megmozdítani képes elegye, s mint utaltam rá, ebben meghatározó szerepet játszott Pázmány Péter céltudatos kul144A szentkirály