Zöllner, Erich: Ausztria története (Europica varietas, 1998)
V. A késő középkor (1246-1526). Ausztria mint a Habsburgok "családi birtoka"
átvette, amelyeket Ulászló király halála óta hódított meg, például Fraknót (Forchtenstein), Kaboldot (Kobersdorf), Kismartont (Eisenstadt), Kó'szeget (Güns) és Rohoncot (Rechnitz), Sopront (Ödenburg) ezzel szemben át kellett adnia Mátyásnak. A császári birtokok államjogilag ugyan Magyarországhoz tartoztak, azonban az alsó-ausztriai kamara kormányozta őket. Az átmeneti nyugalomnak ebben az időszakában Frigyes egy egyházpolitikai sikert is elkönyvelhetett. Már 1461-ben felállíttatott Ljubljanában egy püspökséget, amelyhez Krajna és Dél-Stájerország tartozott. Második római útja során Frigyes elérte II. Pál pápánál, hogy megvalósíthassa az osztrák uralkodók évszázados tervét: egy bécsi püspökség felállítását. Ebből az alkalomból a császárhoz hű maradt Bécsújhely is püspöki székhely lett (1469). E hercegi püspökségek területe azonban igen kicsi volt, Passau heves ellenállása évekig megakadályozta a bécsi püspökség tényleges működését. A belső-ausztriai Leopoldinus-tartományokban, ahol ül. Frigyes trónigénye vitathatatlan volt, kevesebb ellenállással kellett megküzdenie, mint másutt. A békét itt csak annak a krajnai nemesnek, Andreas Baumkirchernek a lázadása zavarta meg, aki addig következetesen támogatta III. Frigyest. Baumkircher valószínűleg úgy érezte, szolgálataiért nem fizették meg eléggé, s Korvin Mátyással és más főurakkal szövetkezve harcot indított a császár ellen. A belső-ausztriai rendek közvetítési kísérlete eredményes volt, ám amikor Baumkircher Grazba érkezett, hogy jelen legyen a megállapodás megkötésénél, a császár, akinek azt mondták, hogy merénylet fenyegeti Baumkircher részéről, őt és társát, Andreas Greiseneckert elfogatta, és bírósági eljárás nélkül mindkettőjüket kivégeztette (1471). A Baumkircher-kísérlet felszámolásának évében a császár még egy, nem jelentéktelen szerzeményhez jutott: Wallsee uraitól megvásárolta Fiúmét („St. Veit am Pflaum"), és ezáltal újabb adriai kikötőt nyert. A hetvenes években végül viharos sebességgel feltűnt az az ellenség, amelynek hatalma azután évszázadokon át fenyegeti majd Ausztriát. A nyugati seregek töröktől elszenvedett nikápolyi (1396) és várnai (1444) veresége igazi megdöbbenést keltett; a keresztesek között, akiket a Bécsben is nagy tömegek előtt prédikáló Kapisztrán János (Giovanni da Capestrano) buzdított harcra, s akik a magyarokkal együtt 1456-ban Nándorfehérvárnál elhárították a török veszélyt, sok osztrák is volt. III. Frigyes a török elleni harc céljaira alapította a Szent György-lovagrendet, amelynek székhelyéül a millstatti kolostort jelölte ki, ám a rendnek feladata betöltéséhez sem embere, sem pénze nem volt. A törökök elfoglalták Boszniát, s különösen Belső-Ausztriát fenyegették onnan. Az osztrákok 15. századi törökellenes háborúiról szóló hírek nem mindig megbízhatóak; például „Vaserejű" Ernő herceg egy 1418-as Radkersburgnál aratott ragyogó győzelméről csak jóval későbbi szerzők beszámolója áll rendelkezésünkre. Az azonban biztos, hogy a törökök 1473-ban, 1476-ban, 1478-ban, 1480-ban és 1483-ban Krajnán keresztül betörtek Karintiába, és elpusztították a vidéket. Az 1476-os betörés alkalmat adott egy karintiai parasztszövetség megalakítására: a parasztok felzúdultak a nemesek ellen, akik váraik védelmébe vonulva, sorsára hagyták a vidéket. A parasztok azonban vereséget szenvedtek, amikor a Kanal-völgyön keresztül benyomuló törökkel 1478-ban Goggaunál megütköztek. Sem a nemesi felkelés, sem a parasztsereg nem volt képes megbirkózni a török veszéllyel. Annak elhárítására az uralkodó zsoldoscsapatai voltak alkalmasak, persze csak akkor, ha volt elég pénze, hogy megfizesse őket. 117