G. Fodor Gábor - Schlett István: Lú-e vagy szobor? Tanulmányok tudományról, politikáról, politikatudományról (Budapest, 2006)
II. Miről és hogyan gondolkodnak a politikusok?
1848-cal kapcsolatban. (...) Aki 1848-cal kapcsolatban nem Kossuthot akarja az ünneplés és a szellemidézés középpontjába helyezni, az természetesen nem vehet részt a magyar demokrácia centenáriumi ünnepében.” (Révai 1949, 614-615.) De afelől sem hagy kétséget, hogy már nem Kossuth az igazi példakép. A „bíboros érsekkel” szemben leghevesebben a felelőtlenséggel vádolt „flamingókat”, a „baloldalt” védi meg, akik nélkül - állapítja meg - Kossuth sem lehetett volna a szabadságharc vezére. Akik nem őket akarják ünnepelni - vonja le a következtetést -, azok „...nem a magyar szabadságharc hőseit akarják ünnepelni, hanem a magyar szabadságharc belső ellenfeleit”. (I. m. 613-614.) A „haladó hagyományok” körébe nemcsak az igazi forradalmárok tartoznak, ám az „igazi elődök”, a példaképek közé ekkor már csak ők kerülhetnek be. „Tanítani kell iskoláinkban a nagy Árpád-házi királyokról is, a Hunyadiakról és tanítani kell a nagy magyar szabadsághősökről, Rákóczitól Kossuth Lajosig, akik pedig nem voltak népi vagy paraszti forradalmárok. De ne vegye viszont zokon senki a magyar demokráciától, ha elsősorban a saját népi hőseit kutatja fel és hozza közel az ifjúságunkhoz és népünkhöz. (...) Természetes, hogy Petőfi mellett Arany Jánost, Tompát és a többi nagy magyar költőt is tanítani kell, természetes, hogy Ady mellett nem szabad megfeledkezni Babitsról és Kosztolányiról és József Attila mellett nem szabad megfeledkezni Illyés Gyuláról és a jelenkor többi jelentős költőjéről sem. De viszont tudnunk kell, hogy a magyar nép történeti és tegyük hozzá forradalmi törekvéseinek igazi szószólója, a népi átalakulásnak viharmadara mégiscsak ez a három volt: Petőfi, Ady és József Attila.” (I. m. 610.) [Az én kiemeléseim Sch..] Egy évvel később már e példaképek mindegyike sem nyújthat mindenben példát. Ady Endréből csak az maradt a „miénk”, ami ugyebár „előre mutat". Mi is ez Révai szerint: „A szent gyűlölet a feudális magyar ugar, a magyarságra ránehezedő úri Hunnia iránt, az elkéső forradalom miatti kétségbeesés, a dühös siettetése a forradalomnak, a forradalmi erők türelmetlen és már-már reménytelen ébresztése, a forradalom vezető erőinek, a nemzeti megújulás vezetésére alkalmas osztálynak keresésre, a kutatása annak a friss osztálynak, melyben hinni és bízni lehet: ez Ady költészetének lényege: ez, csak ez, és semmi más.”” [Az én kiemelésem - Sch..] Ugyanakkor azonban azt is kimutatja, hogy Ady bizony a fejlődésnek nem a csúcspontját testesíti meg; átmenet csupán annak a „haladásnak" a folyamatában, amely a beteljesedéshez - ekkor József Attilát tekinti annak - vezet. Mert erényei - az eddig említetteken túl beleértve azt is, hogy „utálta a burzsoát”, hogy észrevette „a kapitalizmus és a polgárság egész kulturális és erkölcsi rothadását” stb. - sem feledtethetik, hogy „nem volt szocialista", „nem forrt össze a munkásosztály céljaival és eszméivel”, hogy anélkül „nyitotta meg lelkét a szocializmus igézetének, hogy felolvadt volna benne és feladta volna különállását.” (I. m. 675.) Révai tehát Adyt is politikai megfontolásokat követve helyezi el a magyar történelemben. „Árnyaltan” persze, hibáit és erényeit, a meghaladott, illetve a vállalható jellegzetességeit a szocializmus építésének szempontjai alapján elkülönítve. Adyt tehát szeretni kell, de helyesen kell szeretni. „Ahhoz, hogy Adyt szeressük, nem kell az ő világát az ő szemével nézni.” Hanem. Hát persze: Adyt a győztes proletárforradalom „szemével” lehet helyesen nézni. Láthatjuk, 1948 végén már Ady is csak közvetve és csak magyarázatok révén volt beépíthető a „haladó hagyományok” közé. Nem sok idő múltán József Attila esetében is szükségessé vált a korrekció. És bizony az is kiderült, hogy a „haladó hagyományok” egyike sem mentes minden hibától; nemcsak 13 13 Révai József: Ady Endre halálának harmincadik évfordulója (uő 1949, 673). 330