Szenti Tibor: Parasztvallomások. Gazdák emlékezése Hódmezővásárhelyről (Budapest, 2008)
III. rész. A test és a lélek tükre - A "rebellis Krisztus"
Harang szólt az emberi élet sorsfordulóin, születéstől a halálig, de jelzett tüzet, vészt, árvizet, vihart és időpontot. Hétköznapok és ünnepnapok vallási szertartásaira éppen úgy hívogatott, mint polgári ünnepségekre. Az emberek hozzászoktak a harangok hangjához, és messziről megkülönböztették, hogy mikor melyik szól. Régen az igazi paraszt sohasem ment messzebb a falujától, tanyájától, mint ameddig elhallatszott a templomának harangszava; legföljebb, ha kényszerrel vitték. Előfordult, hogy nemcsak az embert, hanem a harangot is kényszerrel hurcolták el. A 20. században a világháborúk során kerültek le a tornyokból, ácsolt haranglábakról a harangok, vagy a háborús pusztítás következtében estek le, repedtek szét, vagy elrabolták az idegen hódítók. A harangok elvesztése, pusztulása mindig rettenetes volt a nép számára. A harang a közösség lelkiismerete, sőt lelke volt, amely értük és helyettük beszélt. A lecibált, sok mázsás harangokat óvóan úgy állták körül, mint a családtagokat, és együtt fényképeztették le magukat. Ezután ezeket a „szent eszközöket” az egyház áldásával ellenük fordították, emberpusztító ágyúkat öntöttek belőlük, hogy ne Isten dicsőségét vagy az ember életszakaszait hirdessék, hanem öblös hangjuk ordításával halált szórjanak rájuk. A templomi harang meggyalázása hitvesztést és mélységes csalódást okozott számukra Istenben, egyházban, emberben egyaránt. A harang évszázadokon keresztül hírül adta, hogy azon a helyen emberek élnek. Amikor tatár, török, labanc, német, szerb, horvát, román és orosz fölgyújtotta a települést, kiégett a templom is. Az átizzott harang megrepedt, összeolvadt vagy leesett. Ha elnémult, azt jelentette, hogy ott nincs többé ember, akinek az életéről hírt hallasson. A Dél-Alföldön több helyen - Orosháza határában is - keletkezett Harangoskút helynév. Azt tartotta róla a legenda, hogy valamikor hajdanán, talán a középkor egyik vérzivatarában, harangját maga a nép vette le a toronyból, és kincseit belerejtve, leengedte egy mély kútba. Nyájterelő pásztorok, szántóvető emberek elhagyott kutak mélyéről ma is hallani vélik ősapáik ide rejtett harangjának szavát, amint a délibábban remegő szél feléjük sodorja a fájdalmas kondulás foszlányait, és szomorúan emelik meg kalapjukat. Vásárhely környékén annál büszkébben húzták ki magukat, ha meghallották a déli harangszót, amely nemcsak a pontos időre megfőzött ebédet hirdette számukra. Hallomásból tudták, nagytiszteletű Szeremlei Császár Sámuel lelkipásztoruk könyveiben, szószéki beszédeiben is emlékeztette híveit, földesuruk, Hunyadi János fölszólítására 1456-ban, a legnagyobb mezőgazdasági munka, az aratás idején Nándorfehérvárra kellett menniük a vár megvédésére a török ellen. Azóta a déli harangszó az ő és az ük-ükunokák emlékére is szól. A harang sorsa mindig együtt alakult a közösség sorsával. Ékesen kifejezték mindezt vallomástevő gazdáink. 677