A Szent István Akadémia 1916. évi január hó 18-án tartott elnök- és főtitkárválasztó együttes ülésén elhangzott beszédek (Budapest, 1916)
s teltetést, mely nemcsak személyemnek szól és a legkedvesebb kötelességemnek kell tartanom, hogy e bizalomnak megfeleljek és minden erőmet arra koncentráljam, hogy a Szent István Akadémia ügyét előmozdítsam. Nem szükséges programmot adnom, mert nekünk csak egy programmunk van : tovább építeni, fejleszteni azt, amit a Szent István Társulat Tudományos és Irodalmi Osztálya mintegy három évtizeden át megtervezett és megalapozott. Mindazonáltal nem felesleges dolog az, hogy ez az osztály akadémiává átalakult és pedig átalakult ebben a nagy eseményekkel terhes időszakban. Ez talán ép annak a jele, hogy mielénk a jövő kialakulásai feladatokat tűznek ki s hogy mi ezeket a kellő pillanatban megértettük. Mint katholikus és az objektív tudományt művelő társulat, mi a jövőben is, úgy mint a múltban, távol állunk minden aggresszív irányzattól és minden szeparatizmustól. Ami igazán katholikus, azaz egyetemes akar lenni, annak nem szétválasztó, hanem egyesítő, egybekapcsoló energiát kell kifejtenie. A mi társulati osztályunk autonóm akadémiává nőtte ki magát, hogy a jelen viszonyok centrifugális irányzatában a katholicizmus hagyományos erejével kapcsolatokat teremtsen és erősítsen meg, melyek a mi nemzeti érvényesülésünket is hatványozzák. A ma eseményei új feladatokat tűznek ki nemzetünknek és azok szempontjából kívánatos, szükséges, hogy a magyar katholicizmus tudományos képviselői megtalálják az érintkezést nyugati és keleti szomszédainkkal. Új irányok és utak nyílnak meg nemcsak a kereskedelem, hanem a szellemi érintkezés számára is a Nyugat és Kelet között és a magyar szellemi kultúrának itt a közvetítő, áthidaló szerepet kell vinnie, amire a magyar nemzetet földrajzi helyzete és történelmi hagyományai predesztinálják; nekünk, magyar katholikus