Adamik Tamás: Sanctissima Religio. Vallás- és irodalomtudományi tanulmányok (Budapest, 2012)
IV. Vallás a magyar irodalomban
468 IV. Vallás a magyar irodalomban A cinikusokkal ellentétes nézeteket vallott a kürénéi iskola megalapítója, Arisztipposz (kb. Kr. e. 435-366), de ez a filozófiai irányzat is később hatott igazán. Szerinte két állapot van: az öröm és a fájdalom; az öröm sima, a fájdalom durva mozgás, és az egyik öröm nem kellemesebb, mint a másik. Az öröm kellemes minden élőlénynek, a fájdalom taszítja az élőlényeket. Különbség van a cél és a boldogság között. A cél a sajátos öröm, a boldogság pedig e sajátos örömök összessége, amelybe beletartoznak a múlt és jövő örömei is. A különös öröm önmagában is kívánatos, a boldogság viszont nem önmagában kívánatos, hanem a különös örömökért. A kín megszűnése szerinte nem öröm, mint az epikureusok szerint, és az öröm hiányát fájdalomnak tekinti. Az öröm (a hédoné) a legmagasabb életelv, a legfőbb jó: a vágyak kielégítése által keletkezik, ezért ezt az irányzatot hedonizmusnak nevezik (Diog. Laert. 2, 87-90). Az erény pedig az élvezési képesség. Elvezni mindenki tud, de csak a művelt, a tudós, a belátó tud igazán élvezni, s ha ezt megvalósítja, ez a szabadság. Az ókori filozófiai iskolák változatos és egymástól ugyancsak eltérő tanaiból ugyanazt a következtetést vonhatjuk le, mint A magyar nyelv értelmező szótárának meghatározásaiból és József Attila megállapítássaiból: alapvető fontosságú a szabadság a jó élet, a szép élet szempontjából, de csak bizonyos korlátok között valósítható meg. Ugyanez vonatkozik az akaratszabadságra is. Khrüszipposz (kb. Kr. e. 281—208) az emberi akarat szabadságát a természetes okok viszonylatában a híres kutyahasonlattal szemléltette: Az okos kutya elégedetten és vidáman poroszkál azon kocsi után, amelyhez hozzá van láncolva, az ostoba kutya viszont szűkölve vonszoltatja magát. Az okos kutya azt teszi, amiről értelmileg belátta, hogy jó és szükséges.29 4. A korábbi filozófusok tanításait a szabadságról nemcsak Cicero fontolgatta, hanem ifjabb kortársa a költő Horatius is. Szerinte a jó élet, a szép élet feltétele a kölcsönös elnézés, megbocsátás, a tolerancia: „Mert nincsen, ki hibák nélkül született. Az a legjobb, kit kicsi bűn terhel. Ha a drága barát, ahogy illő, mérve erényeimet s gyengéimet összevetette: vonzódjék tetemesb jóságomhoz, — ha ugyan több —, hogy szívleljem: eképp azonos mérlegre teszem majd. Az, ki kelésével botránkoztatni barátját nem kívánja, viszont a szemölcsét nézze el annak; elnézést aki vár, méltányos, hogy viszonozza.” (Szat. 1, 3, 68-75)30 (Fordította Kárpáty Csilla) ” Stoicorum Veterorum Fragmenta 975. ” Horatiust a következő kiadás alapján idézem: Quintus Horatius Flaccus, összes versei. Budapest 1961.