Ágoston Júlián: A magyartanítás módszertana (Budapest, 1947)
Előszóféle
ELŐSZÓFÉLE. Vezérkönyvet írni általában annyit jelent, mint az átadásra váró tanítási anyagot és módszert maradandónak tartani, hinni abban, hogy ezt a maradandó, változhatatlan anyagot csalhatatlan módszerrel tovább kell adnunk neveltjeinknek. Ha e műhelymunka vezérkönyv lenne,valószínűleg nem tudná kivonni magát ez általános szabály alól. Csakhogy éppen itt a bökkenő: nem akarok vezérkönyvet írni. Minden vezérkönyv tele van megkötöttséggel, kész gondolatokat, földolgozási módszereket ad a nevelőknek, egyszóval éppen olyan, aminőt a legbiztosabb útnak tartok ahhoz, hogy ellaposítsuk vele a magyartanítást. A vezérkönyv másik, majdnem elkerülhetetlen hibája, hogy kénytelen egy tantervhez, még ezen belül is egy tankönyvhöz tapadni. Ez aztán egyoldalúvá teszi, merevvé, s használhatósága is csak addig tart, amíg a tankönyvekben lényeges változás nem áll be. Már pedig azelőtt is, különösen napjainkban, számolnunk kell azzal, hogy a tankönyv állandóan változik. Ha valaha ideig-óráig tartó kísérlet volt vezérkönyvet írni, akkor ma kétszeresen az. Ezek után bízvást kérdezhetik olvasóim, hogy miért éppen most adok ki egy vezérkönyvfélét. Az új iskolareform az általános iskola Y—Vf. osztályában általában heti 6 órára emelte a magyar órák számát. Ez az egy óratöbblet is sokat jelent. Az általános tapasztalat szerint u. i. a magyartanítás mostohasága furcsán nehezedett rá az iskolákra, mint valami eleven szemrehányás. Ennek ellenére mégis lehetett panaszokat hallani, főleg a felügyelő hatóságok részéről, hogy a nevelők eddig sem tudtak mit kezdeni a nagy óraszámmal. E panasz oka kétségtelenül abban rejlik, hogy a nevelők szakképzettsége hiányos. Az idősebb magyartanárokat a középiskolákban még nem is olyan régen csak a IV. osztálytól fölfelé alkalmazták. A nemszakos tanárok a maguk szempontjából, rendszerint valamely idegen nyelv szemüvegén keresztül grammatizálgattak. Az olvasmányok vagy mellékes szerepet töltöttek be, vagy csak nyelvtani példatárul szolgáltak. Ha egyéb is érdekelte a tanárt, az az érdeklődés is teljesen kimerült a «tartalom» eldarálta tásában. Ezen már — hála Istennek — túlvagyunk. Az utóbbi esztendők módszereskedése azonban az ellenkező véglet felé szökkentette nemcsak a magyartanítást, hanem az egész magyar pedagógiát. A módszer mindennél fontosabb lett, szinte öncélúvá fejlődött a többé-kevésbbé avatottak kezén. Sokan fölemelték már szavukat a módszer mindenen uralkodó egyetemessége ellen, azonban sikertelenül. E kísérlet nem utolsósorban éppen ezért tér el a vezérkönyvek l*