Augusztin Imre: Nevelő kézimunka. Tanítóképző-intézeti növendékek, tanítók és szülők számára 1. rész (Budapest, 1904)
A) Elméleti rész
ÁJ ELMÉLETI RÉSZ. 1. A kézimunka-tanítás rövid története. Jézus Krisztus, a tanítók tanítója, az isteni Mester ugyan az örök rendeltetésre való képzést jelöli meg a nevelés főcéljául, de «hogy a földi életre való nevelést is szükségesnek tartotta legyen, kiderül abból is — mondja Lubrich — hogy a rabbik szokása szerint valószínűleg ő is valamely mesterséget, nevelőatyja ácsmesterségét tanulta és gyakorlá; erre pedig már nevelése korában kellett előkészülnie». Az apostolok és egyházatyák is ily szellemben működhettek; Aranyszájú szent János így kiált föl: «Ne szégyeljetek dolgozni és ne nézzétek le a testi munkát». Szent Benedek a szerzetességnek írt szabályaiba a kézimunkát is fölvette. És tényleg a bencések és ciszterciek iskoláiban kézimunkát is tanítottak. A XV. században több helyen kisérlették meg a munkatanítást a népiskolákban meghonosítani. Hogy azonban mit tanultak és minő volt a tanítás, azt biztosan nem tudjuk. A XVI. és XVII. században a realizmus volt az, mely a kézimunkát nevelő-eszköznek hirdette. Verulami Bacon szerint «minden fogalom, mely nem a dolgok természetéből meríttetett, zavarja az értelmet». Comenius azt óhajtja, hogy ne csak elméletet tanítsunk, hanem fejlesszük a gyermekben a szunnyadó tevékenységi ösztönt is. Az angol John Locke is követeli, hogy a testi ügyesség elnyerése végett mindenki 2—3 mesterséget tanuljon, már csak egészségügyi szempontból is, mert a pihenés nem a tétlenségben, hanem a foglalkozások helyes váltakozásában van. A hangoztatott eszméket Francke Ágost, a pietizmus megalapítója ültette a gyakorlati életbe. Árvaházában úgy a fiúk, mint a leányok munkatanításban részesültek.