Borovi József: A franciaországi magyar katolikus lelkészségek története II. (Budapest, 2001)
Előszó
Előszó „adtál milliót a tengernek" (József Attila) Világgá indulni nem magyar sors, hanem emberi tragédia, amely talán majd happy end-del végződik (ír, lengyel stb. kivándorlás). Nem egy terv eredményeként keltek útra milliók, hanem a történelmi szükségszerűség kényszerítette őket, mert élni kellett. Rájuk szabott infrastruktúra nem várta őket, maguk hozták létre közösségi egyesületi életüket. Az elsők taposták ki az utánuk jövőknek az utat (pl. Párizsban 1847-ben a Kölcsönösen Segélyező Magyar Egylet). A magyar kivándorlásnak nyugat felé több hulláma volt: a) a 19. század az első világháborúig, b) a két világháború közötti idő, c) 1945-1948-ig, d) 1956-ban két hónap alatt több, mint 200 ezren menekültek, e) a 60-as évektől állandó kiszivárgás, előbb a Vajdaságból, majd az anyaországból, később Erdélyből, majd újra a Vajdaságból. A hazájukat kényszerből vagy önként elhagyók az adottságoknak és a korszellemnek megfelelően különböztek. Nem mindegy, hogy valakit a nyomor hajtott nyugatra vagy a kaland. Más az észjárása egy 1956-ban disszidáltnak, mint egy politikai üldözöttségre hivatkozó gazdasági menekültnek, egy jugó vendégmunkásnak vagy egy saját problémája elől menekülőnek. De valamennyien keresik a helyüket és boldogulásukat. Sajnos igen sokan nem találják. „légy kegyes még a kiilpldiekkez is" (Szent István király) Kezdetben az Egyháznak nem volt kész modellje, miként kell ezt a modem népvándorlást lelkipásztori szempontból kezelni, de egyetemes küldetéséből adódott, hogy fogékonnyá vált és megoldásokat keresett. A 19. század második felében Scalabrini atya külön szerzetesrendet alapított az olasz kivándorlók lelki nyomorúságának orvoslására. (Scalabrinit 1997. november 9-én avatta boldoggá Rómában П. János Pál Apor Vilmos vértanú püspökkel együtt). Noha az Egyház nyugaton messzemenően a legnagyobb megértést tanúsította az idegenekkel 7