Gál Ferenc: Idő az örökkévalóságban (Budapest, 1963)
Az ember az örökkévalóság színe előtt
zem egyik kortársunkat, aki küzdött a betegséggel, szegénységgel, meg nem értéssel, talán néha elkeseredett és zúgolódott, de voltak órái, amikor megérezte, hogy Isten napszámában dolgozik: Dolgaim elől rejtegetlek, Istenem, én nagyon szeretlek. Hogyha szántóvető lennél, segítenék akkor is mindennél. Lovaidat is szeretném, és szépen, okosan vezetném. Vagy inkább az ekeszarvát fogva szántanék én is a nyomodba. A szikre figyelnék, hogy ottan a vasat még mélyebbre nyomjam. Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat, én zavarnám a fele várj at. S bármi efféle volna a munkád, velem azt soha meg nem unnád. (József Attila.) A csetló-botló ember így próbálja a maga nyelvére lefordítani Krisztus életprogramját: Atyám, megdicsőítem nevedet. Ha idáig eljutott, igaz reménnyel kimondhatja a fohász második részét is: Dicsőítsd meg te is fiadat, aki benned bízott. 138