Gerencsér Balázs - Takács Péter (szerk.): Ratio legis, ratio iuris. Liber amicorum. Studia A. Tamás septuagenario dedicata. Ünnepi tanulmányok Tamás András tiszteletére 70. születésnapja alkalmából - Biliotheca iuridica 39. (Budapest, 2011)
I. Általános jogtudományok, jogelmélet, jogszociológia, jogtörténet
44 Általános Jogtudományok. járásokra.24 Sem ezen jogtudományi műveletek, sem a kortárs európai jogelmélet meghatározó trendjei (a jogpozitivizmus, az angolszász analitikus jogfilozófia vagy a társadalomelméleti ihletettségű jogelméletek) nem nyújtanak megfelelő terepet a jogi és az irodalmi szövegek kölcsönviszonyának feltárásához. Jog és irodalom (ill. általában a művészet) egymástól való elzártságát leghatározottabban a társadalomelméleti alapokra építő és a modern társadalmak legfőbb jellegzetességét azok funkcionális differenciálódásában megragadó teóriák állítják: két egymástól jellegzetesen eltérő társadalmi tevékenységterületet láttatnak, amelyek egymáshoz való bármilyen viszonyát is csak azok „egzisztenciális-funkcionális különbözőségét előfeltételezve” lehet megkísérelni tisztázni.25 Egy ilyen viszonyrendszer egyedül érvényesként történő felvázolása azonban nem csak jognak és narratívá(k)nak azt az elemi szinten megnyilvánuló kölcsönös függőségét fedi el, amelyre Robert Cover mutatott rá nagy hatású esszéjében;26 valamint azt, hogy a jogászi tevékenység - éppúgy, mint az irodalmi - döntő mértékben nem más, mint kísérlet szövegek és általuk elbeszélt történetek teremtésére, magyarázatára és gyakran manipulálására, de azt is, hogy jogi és irodalmi szövegek - a Bibliától és az antikvitás számos dokumentumától kezdve, Cicero és majd két évezreddel később Dániel Webster perbeszédein és a Supreme Court ítéletein át, Kleist, Dosztojevszkij, Kafka vagy Hajnóczy írásaiig - egyaránt egy olyan szöveguniverzumnak a részei, melynek darabjai folyamatos kölcsönhatásban és párbeszédben állnak egymással.27 24 Ez természetesen leegyszerűsítés, de a jelen tanulmány mondandóját érdemben nem érinti, ahogy az sem, ha a ,jogdogmatikát” kifejezetten gyakorlati tevékenységként definiáljuk. A .jogdogmatika” fogalma és terrénuma meghatározásának problémáihoz lásd az alábbi kötet tanulmányait: Szabó M. (szerk.): Jogdogmatika és jogelmélet. Miskolc, Bíbor Kiadó, 2007. 25 Ezt a - „reflektált differencia-tapasztalatból’ kiinduló - álláspontot fogalmazza meg: Cs. Kiss L. : Megjegyzések a jog és a művészet viszonyához. = Iustum Aequum Salutare. 2007/3. 2. 13-18. Úgy gondolom azonban, Cs. Kiss kételyeit tükröző kérdései nem érintik a jog és irodalom közötti intertextuális kapcsolatok vizsgálatait. Ha ugyanis a legitim vizsgálódás (egyik) játéktereként annak a kérdésnek a megválaszolását jelöljük ki, hogy akár a jog, akár az irodalom (művészet) „a saját funkcióspecifikus működése (önfelépülése) által milyen teljesítményeket képes” a másik számára „rendelkezésre bocsátani”, akkor arra a válasz egyszerű: szövegeket. 26 R. Cover: idézett mű, 4-5. „A jog intézményeinek vagy előírásainak semmilyen készlete sem létezhet azoktól a narratíváktól függetlenül, amelyek meghatározzák és jelentéssel töltik meg. Mert minden alkotmányhoz tartozik egy eposz, és minden Tízparancsolathoz egy Szentírás. Amint azoknak az elbeszéléseknek a kontextusában értjük meg a jogot, amelyek jelentéssel töltik meg, az már nem egyszerűen egy betartandó szabályrendszer, hanem egy világ, amelyben élünk. Ebben a normatív világban jog és narratíva szétválaszthatatlanul összefüggnek.” 27 Arról nem is beszélve, hogy a jog és különösen a jogalkalmazói döntések szövegei maguk is evidensen intertextuális vagy még pontosabban hypertextuális jellegűek: tanúvallomásokban foglalt történetekből, felsőbírósági döntések (szintén hypertextusok) szövegeiből, jogszabályok és kapcsolódó kommentárok textusaiból stb. fonódnak eggyé. A hypertextualitás fogalmát Genette irodalmi művekre vonatkoztatja, de nem látom akadályát, miért ne lehetne jogi szövegek kapcsán is használatba venni. Olyan szövegkapcsolatról beszél, amelynek keretében „... a hypotextustól a hypertextusig vezető deriváció egyszerre erőteljes (egy egész B mű származik egy egész A műből) és - többé-kevésbé - hivatalosan bevallott.” Ami az irodalomban a hypotext, az a jog szövegvilágában a precedens és/vagy a jogszabály-szöveg, a hypertext pedig: a későbbi döntés. Vö. G. Genette: Transztextualitás [Ford. Burján M. ]. Budapest, Helikon. 1996. 42/1—2. 82-90. József Attila pontosan fogalmazott - a törvény: szövedék. Feslik vagy sem, akkor is. És így lesz ismételten egy költő: a világ el nem ismert törvényhozója.