Jelenits István: „Ha valaki beszél…”. Interjúk és versek (Budapest, 2007)
Interjúk
tartja a művészek kísérleteit, de nem nagyon érti, hogy a szocialista világban miként rendezhetnek egy ilyen kiállítást, amelynek semmi köze a szocialista realizmushoz. A művészek nagyon megijedtek, behúzták a nyakukat. Én meg naiv módon, mint irodalomértő, a szavak embere, szót kértem, és idéztem József Attila Ars poeticájából az ismert szavakat: „ehess, ihass, ölelhess, alhass”, hozzátéve, hogy én azt gondolom, hogy az úgynevezett szocialista realizmus csak a vers ezen sorát vette nagyon komolyan, viszont mintha megfeledkezett volna a folytatásról, a költő legfontosabb tanácsáról, vagyis hogy „a mindenséggel mérd magad”. Na most, folytattam, ezek a képzőművészeti alkotások éppen ezt a vonatkozást hangsúlyozzák, és talán ezeket a műveket fel lehet fogni a szocialista realizmus József Attila-i korrekciójaként. Örültek a művészek, nagyon megtapsoltak. Másnap aztán megjelent egy detektív a gimnáziumban, és figyelmeztette az igazgatót, hogy mi a saját diákjainkat mérgezhetjük, de a város szellemi életébe ne szóljunk bele, mert abból baj lesz. Lehetett az idő tájt József Attilát úgy emlegetni egy piarista gimnáziumban, mint a legnagyobb magyar költők egyikét?- Természetesen. A legnagyobbak közé soroltam. De azt is elmondtam a diákoknak, hogy az övé egy másfajta költőkép, mint például a vezértípus Petőfié, aki után menni kell. József Attila nem vezér, hanem egy becsületes beteg, aki nagyon komolyan elmondta a verseiben, hogy miben és mitől szenved, hogy mit nem ért, hogy mivel küszködik. Ebből is lehet tanulni. Tehát ne azt mondjuk, hogy legyünk olyanok, mint József Attila, hanem hogy ennek a nagyon megrázó és rendkívül hiteles tapasztalatnak a birtokában rendezzük, gondoljuk végig az életünket. Szokjuk meg, hogy 280