Mondin, Battista: Pápák Enciklopédiája (Budapest, 2001)
Pápák
II. Pius 367 kezett halála megsemmmisítette azokat az elképzeléseit, amelyek családtagjai hatalmának megszilárdítására irányultak. A C. pápa ellen felhozott legszigorúbb bírálat az volt, hogy szélesre tárta a kaput a nepotizmus előtt. Ennek lélektani oka volt: „katalán” mivoltában Rómában ő mindenképpen idegennek számított és ezért nehezen bízhatott meg a pápai udvar túlnyomó részben római vagy firenzei embereiben, s ezért fordult a saját rokonaihoz. Hogy ne legyen annyira egyedül és ne legyen annyira gyenge, a Borgia pápa gyakran maga mellé hívott más Borgiákat is. A világiaknak egyfajta vezetést adott, vagyis engedélyt, hogy zsoldoskatonákat toborozzanak a pápai állam védelmére, és egyikük az Egyház (helyesebben az egyházi állam) katonai főparancsnoka lett. De még ennél is rosszabb volt, hogy a pápai udvart és Vatikán hivatalait a Borgiákra bízta, papokra vagy alkalmilag papnak kinevezettre, akár megérdemelték, akár nem. Három fiatal unokaöccse közül, akiknek a bíborosi palástot adományozta, egyik sem erényeivel érdemelte ki azt, s ez a legkevesebb, amit róluk mondhatunk, sőt egyikük kifejezetten érzékies ember volt, „a legérzékibb ember” — mondták róla a rómaiak —, egyébként ragyogó és bátor, és művész, de erkölcsileg kevéssé ajánlatos. О volt Rodrigo Borgia, a későbbi VI. Sándor. III. C. szentté avatta Vincenzo Ferrerit és elrendelte a Jeanne d’Arc elleni eljárás felülvizsgálatát. A szertartásrendbe ő iktatta be az Urunk színeváltozása ünnepét, a nándorfehérvári győzelem emlékére. Támogatta a kolduló rendeket és különböző kiváltságaikat megerősítette. Személyesen ő maga mértéktartó és önzetlen életmódot folytatott. Római lakhelyét menhellyé alakíttatta át. Ahogy már mondottuk, III. C. 1458. augusztus 6-án halt meg. Rodrigo Borgia nagyszabású síremléket állíttatott neki a Szent Péter-bazilika S. Andrea-kápolnájában. De 1610-ben hamvait VI. Sándoréval együtt a montserrati kegytemplomba szállították el. ÍROD.: Pastor, Storia dei papi I, 580-709; H. Rius Serra, Regestro Iberico de C. Ill, Barcelona 1948-1958; Calholicisme II, 389-391 (G. Jacquemet); Seppelt—Schwaiger, Storia dei papi III, 226-229; JEDIN (szerk.), Storia della Chiesa V/2, 298-300. II. Pius 1458—1464 A spanyol III. Callixtus pápa halála (1458. augusztus 6.) után a bíborosok többségének tekintete azonnal olasz jelölt felé irányult és választása Enea Silvio Piccolominire esett, aki all. Pius nevet vette fel.