Puskás Attila: Jézus Krisztus. Krisztológiai alapvetés (Budapest, 2015)
Első rész. Biblikus krisztológia
Első rész: Biblikus krisztológia újjáéleszti és folytatja azt a személyes kapcsolatot, melyet Jézus tanítványaival kötött földi életében. E jánosi látószög bizonyos mértékben Lukácsnál is megjelenik (vö. Lk 24,3; 24,34). A Római Birodalomban, amely a császár isten voltát a Küriosz Kaiszar, illetve Dominus Caesar címmel fejezte ki, a keresztény hit megvallása, amely egyedül Jézust ismeri el Úrnak, életveszélyes tetté vált. A 2. század közepén Polikárp, Szmirna püspöke inkább a máglyahalált választotta, minthogy kimondja: „a császár Úr”.34 Ebből érthető, hogy a legrégibb keresztény hitvallás („Jézus az Úr”), amely a Krisztus istenségébe és mindenekfölött való uralmába vetett hitet foglalja össze, egyszersmind a keresztény belső szabadságát is kifejezi. Krisztus követője inkább a halált választotta, minthogy egy embernek vagy emberi intézménynek föltétetel nélkül alávesse magát. Krisztus uralma fölszabadít minden emberi hatalom alatti rabszolgaságból. Aki egyetlen urának Krisztust vallja, emberi méltóságát még a legmegalázóbb külső körülmények között is megőrzi. Hiszen csak saját magunk tudjuk emberi méltóságunkat elveszíteni azzal, hogy a másik embert, illetve emberi intézményt bálványozzuk. Ugyanakkor a Krisztus szolgálata arra is kötelez, hogy az emberi társadalom rendjének és annak elöljáróinak Istentől kapott hatalmuk miatt engedelmeskedjünk, de csak annyiban, amennyiben ez az engedelmesség nem ütközik a Krisztus törvénye iránti feltétlen engedelmességbe. Ez a legősibb hitvallás ma is aktuális számunkra. Nemcsak annyiban, amennyiben a keresztény lelkiismerete ellenére ma sem szolgálhat ki semmilyen politikai hatalmat sem. De azt is jelenti, hogy a keresztény - József Attila szavaival - „nagy plecsnik előtt hasra nem esik”, azaz amennyiben Krisztushoz tartozik, szolgalelkűség nem torzíthatja el emberi magatartását. A Feltámadás óta Jézus mint ember Úr a világmindenség és az emberi történelem fölött. Ő az „urak Ura és a királyok királya” (Jel 17,14). Ez az abszolút uralom azonban az utolsó ítélet előtt rejtett marad és csak a hitben ismerjük fel. Úgy uralkodik, hogy a Sátán tevékenységét, a bűn, szenvedés és halál látszólag értelmetlen útvesztőit is az Istent szeretők javára fordítja. Az Egyház ezért a Szentlélek ihletésére szüntelenül várja „az Úr napjá”-t, rejtett jelenlétének dicsőséges kinyilvánítását (1kor 1,7). Az Újszövetség az ősi arám liturgia felkiáltásának görög változatával végződik: „Ámen, jöjj, Úr Jézus!” (Jel 22,20). Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy az ősi kérigma szerint a kimondhatatlan isteni név helyett álló „Úr” fenségeimet Jézusra a föltámadásával összefüggésben alkalmazták, még ha a cím gyökerei a mari tiszteletteljes kifejezésre is mennek vissza, mellyel a tanítványok Jézust földi életében szólították meg. A fenségeim az isteni szuverenitást és cselekvést fejezi ki, valamint a föltámadt Krisztus egyetemes uralmát, mely abszolút elismerést kíván minden teremtmény részéről. A föltámadás fényében az evangélisták képesek voltak észrevenni Krisztus isteni hatalmának jeleit a földi küldetése során is. Bár az emberiség nagy része számára rejtetten ugyan, de Krisztus uralma kiterjed az egész világra, beleértve a Sátánt is. Az Úr Jézus Eucharisztiában és az eucharisztikus közösségben megvalósuló átalakító jelenléte állandóan megújított záloga az idők végén történő nyilvános eljövetelének, melyért az Egyház szüntelenül imádkozik. 34 Lásd Polikárp vértanúsága (korabeli dokumentum) VIII. 2. 132