Puskás Attila: Jézus Krisztus. Krisztológiai alapvetés (Budapest, 2015)
Harmadik rész. Rendszerező krisztológia
Harmadik rész: Rendszerező krisztológia tett. Hiába viselkedem úgy, mintha az erkölcsi törvény fölött állnék. A lelkem mélyén tudom, hogy magatartásom hazugságra épül; érzem, hogy bűnöm miatt elvettetést, vagy legalábbis erkölcsi „lefokozás”-t érdemlek. De ezt nem ismerhetem be önmagam előtt sem, mert akkor el kellene ismernem a megtérés szükségességét is. Ezt azonban nem akarom, de még ha akarnám is, nem tudnám megtenni, így érthető, hogy minél kétesebb erkölcsi értékű valaki, annál erősebben bizonygatja önmaga és mások előtt saját erkölcsi értékét és egyébfajta nagyságát. Amint láttuk, a bűnös nem fogadja el önmagát mint Isten ajándékát, és visszautasítja az Atya saját gyermekévé fogadó szeretetét. Végső fokon olyan függetlenségre törekszik, amely saját teremtett léte valóságával szöges ellentétben áll. Azáltal, hogy az Abszolút Léttől eltávolodik, saját léte forrásától is elidegenül és így megtapasztalja léte alapvető veszélyeztetettségét, „a semmi határán” megrázza a a megsemmisüléstől tartó rettegés. József Attila szavaival: „a semmi ágán ül szívem / kis teste hangtalan vacog”. A heideggeri Angst a bűnbe esett ember szorongása. Nagyon is szoros kapcsolat van e két élmény között: úgy élek mintha saját magam istene volnék, ugyanakkor saját egzisztenciámat úgy tapasztalom meg, mint feltartózhatatlanul a halál felé tartó létet: Sein zum Tod. Ha valaki embertársait csak egyéni érdekei szempontjából értékeli, mint lehetséges szövetségeseket vagy ellenségeket, képtelenné válik minden személyes kapcsolatra. A másik embert eszközzé alacsonyító magatartása az emberek nagy részében hasonló választ vált ki: őt sem veszik emberszámba. Kihasználják vagy félretolják, közömbösek vagy ellenségesek irányában, így a legmélyebb emberi igény, a „szeretném, ha szeretnének” kielégítetlen marad benne. Ha még nem vetkőzött ki egészen emberi mivoltából, az emberektől való elidegenedés megtapasztalása szenvedés, de a megváltó szeretetre sóvárgó szenvedés forrása lehet. Az igazi Abszolútum, az élő Isten szolgálata szabaddá tesz. Istennek engedelmeskedve az ember felszabadul az ösztönök rabságából, egyre inkább képes értelmes rendet és harmóniát teremteni önmagában, és egyre szabadabban fordul lelki értékek felé Aki azonban önmaga abszolút voltát állítja azáltal, hogy önkényes elhatározással véges és relatív értékeket (pl. gazdagság, élvezet, hatalom, hírnév) tesz meg cselekvése végső céljának, éppen azt veszíti el, amelynek érdekében Istennek ellentmondott: akarata szabadságát. Minél szenvedélyesebben kívánja a saját maga faragta bálványait, annál reménytelenebbül lesz a bálványok rabszolgája. A metafizikai magyarázata ennek a rabszolgaságnak az a tény, hogy a lélek mindig vágyai tárgyához hasonul. Ezért ha evilági, véges javakat tesz meg végső értéknek, szükségképpen beszűkül arra való képessége, hogy magasabbrendű lelki javakat kívánjon meg, nem is beszélve a végtelen, transzcendens isteni valóságról. A földi javakat bálványozó szenvedélyek pedig a személy legnemesebb központját, méltóságának alapját támadják meg, amennyiben megbénítják önbirtokló, önmeghatározó szabad akaratát. A szenvedélyek kiindulópontjául szolgáló vágyak csak a személy összetevői, de a sza- . Amint mondtuk, igen gyakran az önbecsülés hiánya és annak kompenzációja nem egyéni bűnökből származik. Ha a kisgyermek nem kap elég föltétlen szeretetet és megbecsülést azoktól, akik legközelebb állnak hozzá, súlyos kétségei lesznek saját személyes értékéről és szeretetreméltóságáról. Minden gyermek különböző módon és mértékben hordozza mások bűneinek a terhét, még mielőtt bármilyen személyes bűnt elkövethetett volna. 384