Rónay László: Isten nem halt meg. A huszadik századi magyar spirituális líra (Budapest, 2002)
Új nemzedék
József Attila istenképéről Sík Sándor szólt a legrészletesebben Magyar költők Isten-élménye című akadémiai székfoglalójában. Elemzése középpontjába a költő egyéb verseiben is megnyilvánuló apahiányt és riadt, fogódzót kereső gyermeki állapotot állította. A költőt azonban a „felnőtt”, a társadalmi lény istenképe és élménye ugyancsak foglalkoztatta, mégpedig egy egészen sajátos, összetett gondolati együttes alapján. Töredékes Hegel, Marx, Freud című tanulmányában már a cím is mutatja, mennyire meghatározó élménye volt az ember társadalmi szerepével foglalkozó tudományos szocializmus. Hegel és Marx között Feuerbachot tekintette összekötő kapocsnak, aki „a vallásos kedélyt végső valóságnak fogja fel s azt hiszi, a történelem az emberszeretetnek, az embert szerető embernek öntudatosodási folyamata”. József Attila Marxszal egyetértésben úgy vélte: „A történelemben az ember önön lényegét fejti ki s egyszersmind tökéletesíti; társas mivolta őt, 6 pedig társas mivoltát egyre társadalmibbá teszi.” A költő nem cáfolta a szeretet életelvvé tételének feuerbachi elképzelését, de az egyéni tökéletesedést a társadalmival és a társadalommal szintézisben gondolta el. Némiképp rokonságot mutat ezzel a meggyőződésével Teilhard de Chardin Emberi jelenségének elképzelése, mely szerint „a világ kiútja” a népek összefogása, a Föld lelki megújulása csak közös erőfeszítéssel valósítható meg. Ez azonban nem akadályozhatja a személyiség kibontakoztatását, amely csak rendezett világban valósulhat meg. Ez József Attilának egyik kedves, visszatérő gondolata. A rend „kívül”, és az ösztönök megfékezése „bent”, azaz a lélekben való rendteremtés, amelynek nem elhanyagolható tényezője Isten jelenléte, amit ki-ki költői természete szerint vesz tudomásul, fejez ki. József Attila költői beszédmódjának egyik összetevője a szelídség. Avantgárd és szocialista korszakát kivéve ez érvényesül még a kozmosszal és a történelemmel szembesítő nagy verseiben is, s ugyancsak ez jellemzi spirituális igényű költeményeit. „Erős vár a mi Istenünk” — mondja a zsoltár, amelyet a költő lefordított -, „ínségben együtt van velünk”, megilleti hát a tisztelet és a szelíd alázat. Lehet ezt gyermekségnek is értelmezni, már csak azért is, mert a költő gyakran ebbe a helyzetbe stilizálja önmagát, de hangneme rendszerint olyan beszédmódot idéz, amely elmélkedéssel indít, majd ebből értelmezi a világot. A gyermekszem és szív mögött felnőtt lélek rejlik. Még a korai Isten gyermeki látásmódjába, játékosságába is belejátszik a gondolat és a tudás, s ennek változatában, az Istenemben (mindkettő- 63 -