Szőcs Géza: Tasso Marchini és Dsida Jenő (Budapest, 2010)
Tasso Marchini és Dsida Jenő, avagy sorsvonalak játéka Kolozsvártól Arco di Trentóig
Dsida ekkor tollat ragad. Tudnunk kell, hogy az év folyamán Dsida nevét ma sem teljesen tisztázott körülmények közt a kollégák kivették a Pásztortűz szerkesztőinek névsorából. Reményik Sándor ebben játszott szerepe ma sem világos, annyi azonban bizonyos, hogy Dsidának az egész ügyben Reményik részvétele esett legrosszabbul és kapcsolatuk ezután el is hidegül. Dsida tehát tollat ragad, és cikket ír Reményik Sándor és a Baumgarten-díj címmel. Ha létezne olyan tantárgy, hogy „a tollforgató nemessége”, egyik mintaszövege lehetne ez az írás. Egy lenyűgöző jellem feledhetetlen remekműve ez a laudáció, amelyben a halálra ítélt, halálra hajszolt, koldusszegény költő köszönti a keserűség árnyéka nélkül, tiszta lélekkel, „nyílt szívvel és tiszta örömmel” a sikeres, bár anélkül is jómódú, helytállásból jelesre vizsgázó, de költőként közepes pályatársat. Mondanunk sem kell, hogy Hunyady Sándor nevét is hiába keressük a Baumgartendíjasok vagy jutalmazottak névsorában. Akár a Nobel-díj esetében, a magyar irodalom történetének legjelentősebb díja esetében is meggyőzőbb ellen-lista volna összeállítható azok neveivel, akiket nem tüntettek ki. Mint ismeretes, a díjat alapító Baumgarten Ferenc a „rászoruló” (nagy) magyar írókon, költőkön kívánt segíteni. (Fájdalmas titoknak érzem azt az évtizedekkel később publikált levelet, amelyből kiderült, hogy halála előtt néhány hónappal, 1931 februárjában Kuncz Aladár levélben fordul Babits Mihályhoz, hogy felhívja figyelmét egy erdélyi lírikusra, aki leginkább megérdemelné a Baumgarten-kuratórium figyelmét. Csakhogy ebben a levélben Kuncz nem szívbéli ifjabb jóbarátjáról ír, aki mellesleg költészetünk történetének egyik legnagyobb formaművésze, hanem egy másik poétáról. Mindegy is, hogy kiről, mint ahogy az is aligha tartozik ide, hogy Babits füle botját sem mozdítja Kuncz kérésére, vélhetőleg el sem olvasta a protezsált költő kötetét. Később Bánffy Miklós fordul Babitshoz Dsida érdekében, ugyanolyan eredménytelenül. De igaz is, vajon miért épp Babitstól kérjük számon a magyar értéktudat zűrzavarait és teljes irányveszítettségét?) Végezetül még nézzük meg, kiknek osztottak egy további évvel később, 1938-ban „Baumgarten”-t, az utolsót, amelyet Dsida még életében megkaphatott volna. Kezdjük a jutalmakkal. Bohuniczky Szefi, Kampis Antal, Kardos László, Komor András. Pazar névsor, ezek mind kiérdemelték azt, amit Dsida nem. Es most jönnek a nagyágyúk, a díjazottak. Barta János (emlékszünk rá, ő kapott korábban jutalmat), Dallos Sándor, Kós Károly, Molnár Antal és Nagy Lajos (harmadszor). Es holtában, hadd örüljön neki ott a szárszói síneken túli sírban, hozzávágtak József Attilához is egy nagydíjat. Ez volt a szakma utolsó üzenete, amely még eljutott a nemsokára kórházba utalt költőhöz. 60 Szőcs Géza TASSO MARCHINI ÉS DSIDA JENŐ