Szőcs Géza: Tasso Marchini és Dsida Jenő (Budapest, 2010)
Tasso Marchini és Dsida Jenő, avagy sorsvonalak játéka Kolozsvártól Arco di Trentóig
ELISMERÉS. Dehát, fűzhetjük hozzá sajnálkozva, Marchiniből nem lett idős, nádkarosszékben meditáló mester, s Dsidának is csak a mi képzeletünkben válhatna, utólagoasan „harcos, szegény inasbarátjává”. Mindkettejük életét jellemezte az a szomorú paradoxon, hogy miközben a legmérvadóbb ítéletalkotók mindkettejükről tudták, hogy generációjuk legjobbjai, mégis nyomorogniuk kellett, s hajszolniuk magukat egy olyan lejtőn, amelynek alján a túl közeli sír várta őket. Azok az (állami vagy egyházi vagy magán-) megrendelések, amelyek méltó megélhetést biztosíthattak volna a festőnek (hosszabb távon is, nemcsak egyik napról a másikra), elmaradtak, nem történtek meg, illúziónak bizonyultak. Es abban a presztízs-szempontból és anyagilag is jelentős elismerésben, amit a Babits Mihály fókurátorságával évente kiosztott Baumgarten-díj jelentett, Dsida Jenő, láttuk, éppúgy nem részesülhetett, mint József Attila sem. De még a Nyugat sem közölte Dsida egyetlen versét sem, őneki, aki pedig a legnyugatosabb költő volt a nagy Nyugat-nemzedéket követően. (Nekrológjában Szerb Antal is így határozza meg a költő helyét.) Hogy Dsidát miért nem ismerte el magáénak a Nyugat, ez éppen olyan talányos, mint az a szomorú kérdés, hogy az erdélyi magyar képzőművészeti élet saját intézményrendszerében és fórumain miért nem volt hely Marchini számára, miért maradtak zárva előtte ezek a kapuk, miért szorult a falakon kívülre. De az sem igen érthető, hogy Hunyady Sándort, aki a huszadik század legszebb harminc magyar novellája közül legalább ötnek a szerzője, miért csak az olvasók értékelték rangja szerint, a kritika és a díjakkal dobálózó intézményes elismerési gépezet miért akadozott az ő esetében (vagy miért, hogy meg sem indult)? Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Kemény János 71 Szőcs Géza TASSO MARCHINI ÉS DSIDA JENÓ