Tomka Ferenc: Istenkeresés a magyar irodalomban (Budapest, 2015)
József Attila
József Attila (1905-1937) Istenélménye rokon Adyéval, de istenképe sokkal határozottabb, megfoghatóbb. Még azon az egy-két helyen is, ahol lázadó szóval támad ellene, átérzik a hit és imádat visszájára fordított élménye. Hogy istenélménye nem lett életalakító erővé, annak magyarázatát részben életkörülményeiben kereshetjük, részben „örökölt” vallásában: „A görögkeleti vallásban nyugodalmat nem lelt, csak papot” - írja magáról. Verseit a legkülönbözőbb célok és élmények hatják át, de a háttérben ott van - és gyakran előcsillan - Isten képe. így ír: „A zúgó egek fenekén lapulok... Mint a halak s az istenek / tengerben és egekben élek.” (Már régesrég...) Istenélménye végigkíséri egész pályáján. Csak az Istenhez való viszonya változik, nem maga az istenkép.”56 Istenhez simulásának egyik forrása a szeretetvágy: vágy a végtelen szeretet és megértés - az Abszolútum - után: Keresek valakit Tele vágyakkal zokog a lelkem, szerető szívre sohasem leltem, zokog a lelkem. Keresek Valakit, s nem tudom, ki az? A percek robognak, tűnik a Tavasz, s nem tudom, ki az. Csüggedő szívvel loholok egyre, keresek valakit a Végtelenben, loholok egyre. 56 Sík Sándor: József Attila istenélménye in: Sík S.: A kettős végtelen I, Ecclesia 331-345. A következőkben idézőjelbe tett sorok innen származnak. 131