Zaymus Gyula: Üres fészket himbál a szél. Regény (Budapest, 1941)

ELSŐ RÉSZ. I. „Mikor a lélekből elszáll a boldogság ma­dara, szürke lesz a napfény, hangtalan az ének és a nappalok szomorú unalommal tel­nek meg. A könny hamarább buggyan ki a szemből és a nevetés fájó érzéssé változik. Az öröm nem tud felrepülni a szív mélyéről, aléltan fekszik, mint a nagybeteg." Acsádyné lassan összecsukta a könyvet, amelyből ezeket a sorokat olvasta és maga elé nézett. Már sötétedett. Lámpát kellett volna gyújtani, de nem volt ereje felkelni, hogy csöngessen a szobalánynak. A szomszéd szobában a falióra négyet ütött. Kint a kastély körül késő őszi köd ereszkedett a földre. Úgy érezte, hogy börtönben van. Zavaros tekintettel nézte az alkonyuló sö­tétségben a szőnyeg tarka mintáit. Ajka meg­megrándult, mintha belül sírás kínozta volna. A kandallóban már csak zsarátnokok ízzot­­tak s a kéményben halkanfütyürészett a szél, l* 3

Next