Zimándi Pius: Kódexirodalmunk és a társadalmi kérdések (Budapest, 1940)
KÓDEXIRODALMUNK ÉS A TÁRSADALMI KÉRDÉSEK 303 mert lehetetlen dolog az, hogy valaki mind e jelen való és a jövendő jókkal éljen, hogy «itt hasát és a mennyországban elméjét-lelkét betöltse». Nem lehet, hogy az ember mindkét világot elbírhassa. Azért boldogok, kik éheznek-szomjaznak e világban, mert a jövendőben megelégíttetnek (VII. 301.; IV. 467.). «Holott vadnak ez velágnak szeretői? ... Maga immár semmi űtőlök nem maradott, hanem csak hamu és por, férgek és büdös rothadatosságok» (XIV. 25.). Ennek az égbe-néző gondolkodásnak világánál a gazdagság, vagyon a mennyei boldogsághoz hasonulván inkábban mondatik tehernek, hogynem segedelemnek, halálnak, hogynem életnek (IX. 262. ; II. 376.). Könnyen elszakaszt Istentől (XI. 186.). Halálunkkor tűnik elő leginkább haszontalan mivolta. Egész életünkben különb-különb veszedelemre vetjük magunkat miatta, pedig mikor halálra kórulunk, mit viszünk ki belőle? «Csak az három seng vásznat, mely szemfedelöl vettetik embörnek testére» (VI. 224.; XI. 142.). Legszemléletesebben talán Sziénai Szent Katalin életénél domborodik ki e felfogás. Szent Katalin szülei gazdagok voltak, de ő «nagy szegényen» élt köztük és gyakorta kéri vala az Úristent, hogy szüleit szegénységre hozza, és így ennek miatta gazdagbak lehetnének mennyeknek országában (X. 100.). Nem is illendő, hogy gazdag akarjon lenni az ember, kiért az Isten szegénnyé lett (VII. 153.). Mindazonáltal nem teljesen merev a vagyonnal szemben. Szerepel a vagyon mint jutalom is (VI. 202—203.), tehát önmagában nem rossz, csak a «gonoszul keresőit morha» az (IV. 30.). A magántulajdon jogosságának kérdése föl sem merül egész kódexirodalmunkban, ezt természtesnek veszi, és teljes mértékben a magántulajdon szentsége alapján áll. A szülei házban élő szentek alamizsnálkodásánál például sose mulasztja el kiemelni, hogy csakis szülői «áldomással» (= engedéllyel) adakoztak. A magántulajdonnak, a vagyonnak legnagyobb kötelessége az alamizsnálkodás. A lemondó, a szűz és a mártír, a középkor e nagy embereszményei mellett ott van negyedikül az alamizsnálkodó, az irgalmas ember: a «kegyös». Rendkívül fontos szerepet játszik kódexeinkben az alamizsnálkodás. A szentek életénél mindig kiemelik jótékonykodásukat, igen fontos helyet foglal ez el, és nemcsak a tehetősökre kötelező, de épúgy a legszegényebb szerzetesre is, csak áldomása legyen a fejedelemtől (= elöljárótól X. 62. ; Vili. 103.). Tehát necsak az intézmény, de az egyén is adakozzék személy szerint. Egész alamizsna- > elmélet található kódexeinkben. E szerint három faja van az al^jnizs- ■r nálkodásnak: szívnek töredelmessége, mikoron az ember Isinek ajánlja magát («először te lelkeddel irgalmazz»); azután felünkkelVáló egyben szenvedés (= együttérzés), jobb embernek önnen belőle adákozni, hogynem morhájából; végül testi eledelek osztása. Ez utóbbi a szoros értelemben vett alamizsnálkodás, a többi csak «lelki» (= átvitt) értelemben mondható annak. Haszna : Istent «ő tagiban» megelégíti;