Kemény Gábor: A nyelvtől a stílusig. Válogatott tanulmányok, cikkek - Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 100. (Budapest, 2010)
III. Stílusfejlődési tendenciák a XX. századi magyar szépirodalmi nyelvben
374 Stílusfejlődési tendenciák a XX. századi magyar szépirodalmi nyelvben „... dudás a fuvolást...” (Babits-motívumok József Attila-versekben) 1. József Attila és Babits Mihály kapcsolata egyike a József Attila-életrajz legalaposabban feldolgozott fejezeteinek (vő.: Szabolcsi: ÖM. 3:297-304; Basch 1959; Tasi 1983; Szabolcsi 1992: 365-81, 465-9; Tverdota 1995: 199-218; Szabolcsi 1998: 308-15, 497-8; Tverdota 2004; további adalékok: Bokor- Tverdota szerk. 1987: 1: 156, 157-9, 163, 164-5, 174-5,208-11). Ennek ellenére a laikus, sőt a szakmai közvélemény is hajlamos ezt a kapcsolatot ma is az 1930. januári Babits-ellenes pamflet (a nevezetes „tárgyi kritikai tanulmány”) alapján megítélni. Ebben, mint ismeretes, József Attila ilyeneket írt le Az Istenek halnak, az Ember él kötetről és annak szerzőjéről: „bántóan rossz versek kötege ez a könyv” (ÖM. 3: 49); „Babitsnál a forma és tartalom, a művészi forma és a költői tartalom, úgy kerülik egymást, mint két hitvesgyilkos, akik egymásban Sherlock Holmesre gyanakszanak” (uo. 52); „Akinek ilyen nyákos, üres odú a lelke, lehet-e formamüvész” (uo. 57); „Babits szemétdombról pislog fölfelé, de nem is föl, hanem le, le, egyre lefelé” (uo.); és konklúzióként: „nagyon rossz költő” (uo. 60). Ráadásul arra vetemedett, hogy „kijavítsa”, átírja Babits egyes verseit, pl. a Gondok kereplőjének egyik részletét kétféleképpen is (ÖM. 3: 52-4; vö. Szőke 1980: 87; uő 1996: 179). Hogy ez nem pusztán „neveletlenség” volt a fiatal költő részéről - aminek a vitához Babits védelmében hozzászóló Márai minősítette (1. Bokor-Tverdota szerk. 1987: 1: 156)-, hanem összefüggött József Attila munkamódszerével, az irodalmi hagyományhoz való viszonyulásával is, arra még visszatérünk. 2. Hatvány Lajos, akiben egyébként már a kortársak a Babits elleni támadás fő felbujtóját gyanították (vö.: Basch 1959: 417; Tasi 1983: 150, 159; Szabolcsi 1992: 372), évtizedekkel később így tekint vissza erre az afférra: József Attila „úgy írta a cikkét Babits ellen, mintha csak maga ellen írna, minden szóval káromolva, amit legjobban szeretett; már ti. Babits költészetét s abban Babits személyét” (Hatvány 1977: 15). Ha ebben a „legjobban szeretett”-ben van is némi esszéisztikus túlzás, az kétségtelen, hogy József Attila számára a pályakezdés éveitől - Juhász Gyula mellett, de talán nála is inkább - Babits volt az a mester, az a példakép, akit követni, majd meghaladni, képletesen „legyőzni” kívánt. A fiatalabb nemzedéknek erről az „apakomplexusáról”, a rajongásnak lázadásba való átcsapásáról elsőként maga Babits írt évekkel később a Nyugatban, ekkor már inkább Szabó Lőrincre és Halász Gáborra gondolva, mint József Attilára (vö. Szőke 1980: 86-7). József Attilának Babitshoz való viszonyát kezdetben tehát a kritikátlan rajongás, a szinte apát kereső kapcsolatteremtési vágy határozta meg. Ezt így mondta el Basch Lórántnak 1934-ben, a Babitshoz és a Nyugathoz való újbóli közeledés idején: mielőtt személyesen is találkoztunk 1923-ban Szegeden, Juhász Gyula írói jubileumán, „Olyasmit éreztem iránta, [...] mint ami a szerelem” (Basch 1959: 410). De ott a nyilvános szerepléstől mindig szorongó és a régi szegedi tanártársaktól, ismerősöktől körülvett Babits úgyszólván tudomást sem