Kemény Gábor (szerk.): A metafora grammatikája és stilisztikája - Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 10. (Budapest, 2001)
Szőke György: József Attila "metaforái"
Szőke György JÓZSEF ATTILA „METAFORÁI” A címben azért is került idézőjelek közé — mintegy metaforikusán - a metafora terminus, mert nem mindig lehet, de József Attila esetében különösen nem lehet mechanikusan elválasztani a metaforát más — stilisztikai kifejezéssel élve - (szó)képeitől. A metaforaszerü (szó)képek mindenképpen két, esetleg több egymással asszociatív módon összefüggő elemet jelenítenek meg egyszerre, egymásba sűrítve. A nem-verbális, a tudati szint alatt formálódó összefüggés tömöritve, egymásba sűrítve jelenik meg: verbalizálódik. Nem egyes összetevőik, hanem a köztük létrejött asszociatív viszony, az elemeit összefogó kohézió képezi, hozza létre az egyes metaforákat. A metaforikus (szó)képek egymásra - és egymásba - épülnek: csaknem mindig ambivalensek - miként József Attila verseinek egésze is. R. Ingarden kifejezésével élve - opalisztikusak: többsíkúak, s egymásra vetülve, egymásból építkezve hozzák létre a metaforáknak azt a kohézióját, ami talán elsősorban különbözteti meg verseit kortársaiéitól. Metaforáinak sajátos rendszerét leginkább Fónagy Iván és Hankiss Elemér észlelte, illetve elemezte. Mindketten utalnak arra, hogy József Attila verseiben vajmi nehéz mechanikusan elválasztani a metaforát a költői képalkotás más stilisztikai jellemzőitől. Metaforáinak többsíkúsága, képeinek egyedi építkezése, több sík egyidejű felcsillantása hozza létre — ahogy Hankiss nevezi találóan, ha a leíró stilisztikában nem is bevett terminussal - komplex képeit. Rendszerük, belső struktúrájuk feltárása, egybevetésük más költők képalkotásával nyilván további kutatásokat és — nem utolsósorban - lényegesen több terjedelmet és időt igényelne: ezúttal mindössze még csak nem is néhány verse, hanem csupán két metaforikus képének, néhány verssornak elemzési kisérletéről szólnék. Az első a Téli éjszaka mindössze két sorba tömörített, valóban komplex képe. Túl a Hankiss által adományozott elnevezésen, látni fogjuk az egyetlen képbe tömörített elemek egymáshoz kapcsolódását, összeforrásukat, több sík egyetlen síkba vetített felcsillantását. S egyben annak is tanúi lehetünk, hogy az első látásra, hallásra netán bonyolultnak tűnő képek milyen, voltaképpen egyszerű, asszociációkon keresztül kötődnek egymáshoz. Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst, Szikrázó csillagaival. Ha barkochbaszerűen arra kérdeznénk rá, hogy tárgy, avagy elvont fogalom-e, ami ebben a képben foglaltatik, vajmi nehezen tudnánk egyértelmű választ adni. Ez József Attila metaforáinak egyik alapvető sajátja: a vibrálás konkrét és elvont, múlt és jelen, gyermek és felnőtt, föld és ég ambivalens síkjai között, illetve egyidejű felvillantásuk. Tekintsük meg közelebbről is ezt a három elemet eggyé, egységgé ötvöző képet!